Hogyan írták régen a zenét?

A zenét sokáig nem írták le, hanem élőszóban terjedt. A kottaírást ugyanaz az igény hozta létre, mint a beszédírást. A cél mindkét esetben egy időbeli folyamatnak térbeli-anyagi rögzítése és ezáltal megőrzése volt.

Ezt a cikket az 1978-ban megjelent “Az élet és tudomány kalendáriuma” 23. kötetének oldalain találtam. A cikk biztosan nem számolt azzal, hogy majd egyszer lesz Guitar pro, Midi, Songsterr, Ultimate-guitar és persze Youtube, amelyen megtalálható – akárhányszor megnézhető – oktatóvideók időnként teljesen szükségtelenné teszik a hagyományos kották felhasználását.

A BETŰKOTTÁZÁS

A zene első lejegyzései jórészt az emlékezést szolgálták. Egy-egy közösség saját használara kialakított valamilyen jelölési módot, amelynek segítéségével rögzíthette, majd később felidézhette a dallamot. Előfordult, hogy ugyanaz a dallamot különböző közösségek más-más írásmóddal jegyezték le. Egy korszakon belül több írásmód élhetett egymás mellett és az új írásmódok kialakulásában szerepet játszottak a már meglévők.

A betűkottázás különféle módjait összefoglalóan dasia-rendszereknek nevezzük. Így írta le dallamait némely keleti népen kívül a görög is. A görögök zenéjük lejegyzésére ábécéjük betűit használták. A hangszeres zene lejegyzésére szolgáló úgynevezett krysis jelek régiesek, kissé torzult alakúak. A vokális zene lejegyzésére szolgáló ún. lexis jelek inkább a nyomtatott betűkre emlékeztetnek. Maga az írásmód is meglehetősen bonyolult volt: egy-egy hang, illetőleg hangköz jelölésére gyakran három betűből álló komplexumot használtak, hogy as félhangközöknél kisebb hangközöket is jelölni tudják. A betűket nem csak álló helyzetben, hanem lefektetve, sőt fejre-állítva is használták, ezt a hangszeres zenében a fogásmódra adott utasítást. A görög zene vokális jellegű volt, a dallam és a ritmus szerepe másodlagos, ez utóbbiaknak kellett alkalmazkodniuk az énekelt szöveg ritmusához. …

A betűírás a középkorban is fennmaradt. A hangokat a latin ábécé betűivel jelölték. Egy hangot kiindulópontul választottak és onnan betűzték tovább a többi hangot. A legmélyebb hangot gyakran a görög (nagy gamma) betűvel jelölték. Az egyes rendszerek abban tértek el egymástól, hogy más-más kezdőhangot választottak és a betűzés egyesekben folyamatos, másokban szakaszos (ismétléseket tartalmazó) volt. Például az V-VI. században Boethius nem vette figyelembe az oktáv-ismétlődést és a latin ábécé betűivel folyamatosan betűzött. Később az X. században Clugny-i Odo oktávtörést használt, azaz egy hangnak és az oktávjának azonos nevet adott. Rendszerének kiindulópontja az “A” hang és elnevezései így megegyeznek a hangok ma is használt abszolút neveivel. Ezzel egy időben Hucbaldus már tetrachordokban gondolkodott: négy-négy hangonként ugyanazok a betűk ismétlődnek, de más helyzetben: állva, fektetve, felfordítva. A betűkottaírás legjelentősebb forrása a Montpellier Codex.

TÉRBELI ÁBRÁZOLÁS

A bizánci írásból, a héber kantilláció-jelekből (éneklő bibliaolvasás), a latin nyelvtani hangsúlyokból és egyéb forrásokból alakult ki a gregorián kottaírás. Mivel a dallamokat kórusban énekelték, az írásnak rögzítenie kellett azokat a dallamfordulatokat, amelyeket a karvezető kézmodulataival a levegőbe rajzolt. Ezek a jelek kizárólag fordulatokat jelöltek, pontos hangmagasságot vagy hangközt nem, tehát csak megelőző dallamélményeket elevenítettek fel. Belőlük alakultak ki később a neumák, azaz intésjelek, amelyek már a hangközöket is jelölték.

A neumás jelölést azután többször megpróbálták pontosabbá tenni. A IX. században például egy Romanus nevű szerzetes kezdeményezésére betűkkel kombinálták. A betűk intonálásra, tempóra vagy ritmusra vonatkozó szavak kezdőbetűi voltak, például e (equaliter sonetur = ugyanazon a hangon), t (tenere = tartva), c (celeriter sonetur = gyorsabban), stb. Hermannus Contractus betűi már az éneklendő hangközt is pontosan meghatározták: E (equitomium = ugyanaz a hang, prím), S (semitonium = félhang), T (tonus = egész hang). Ha a betű után pontot tettek, a hangközt felfelé kellett énekelni. Ilyen módon már pontosan le tudták írni a dallamot, de ez még nem volt elég szemléletes, hiszen a jelek egy vonalban  helyezkedtek el.

A további fejlődés a térbeli ábrázolás felé irányult. Először egymáshoz viszonyítva írták mélyebbre vagy magasabbra a neumákat, majd arányosan jelölték a hangközt: a nagyobbat nagyobb, a kisebbet kisebb távolsággal. Ezt a hangközjelző (diasztematikus) írásnak nevezzük. A jelzés további pontosabbá tételét szolgálta, hogy egy vízszintes vonalat húztak, s erre kerültek az azonos magasságú hangok. Később megjelent egy második vonal, az elsőtől kvint (öthangnyi) távolságra.

Arezzói Guido (X-XI. század) továbbrejlesztette a jelölést: a rendszert négy vonalra bővítette, amelyek terc (három-hangnyi) távolságra vannak egymástól és két kulcsot (C és F) használt, amelyek megjelölték, hogy hol vannak a félhanglépések.

A gregorián kottázás a vonalrendszerhez alkalmazkodva differenciálódott. Az olasz, francia és angol írás kvadrát-írássá alakult: a kottafejeket nagyobbra rajzolták. A németek viszont inkább a hangjegyek szárát vastagították. Nemcsak kottafejeket, hanem hangcsoportokat jelölő neumákat is írtak.

AZ IDŐMÉRTÉKES ÍRÁSMÓD

A többszólamúság megjelenése új fejezetetet nyitott a kottaírás történetében. A korábbi több szólamú műfajok együtt mozgó szólamainak laeírására még alkalmas volt a régi írásmód, de az eltérő ritmikájú szólamok lejegyzése megkövetelte a ritmus egyértelmű jelölését. Ezt az igényt menzurális (időmértékes) írásmód elégítette ki. Az alapértékpár a longa-brevis (hosszú-rövid) volt. Az értékek számának növelésével gazdag viszonyítási rendszert hoztak létre. Bármely érték megyegyezik három, nála közvetlenül kisebb értékkel: a hármas tagolást tökéletesnek (latinul perfectus) tartották. Ezt a Szentháromságra való hivatkozással indokolták. A XIV. században az addig csaknem kizárólagos páratlan szotás mellett kialakult a kevésbé tökéletesnek érzett páros (imperfectus) osztás is. …

A korszakváltás nemcsak az osztás, hanem a kottakép szempontjából is változást hozott: 1430 körül a fekete menzurális írásmódoít fehér váltotta fel. Az első korszak hangjegyei ugyanis fektek négyszögek voltak. Ez a jel az akkoriban használt írószerrel, a vágott tollal egyetlen mozdulattal leírható. Később mégis célsezrűnek látszott fehéren hagyni a kottafejek közepét, mert a pergamen helyett papírt kezdtek használni, amlyeen könnyen átütütt a tintafolt és a kotta olvashatatlanná vált. Később a fehér kottaírásban előfordulnak fekete hangok is, ritmikai jelentéssel.

Mint érdekességet, megemlítjük, hogy egy időben színezték is a kottafejeket: a piros színnek ritmikai-metrikus jelentése volt. Ez azonban nem vált általánossá, néha kizárólag díszítésként alkalmazták a piros színt. …

A menzurális zene ritmikája meghatározott volt és a ritmuskották tempót is megszabták. A tempó időegysége az az időtartam volt, amelye alatt egy énekkari tag az előtte álló vállát megérintette és visszahúzta a kezét. Ezt nevezték az érintésről tactus-nak. Az alapegység először a longa, majd a brevis lett. Az egymást követő tételek, illetőleg szakaszok tempójának egymáshoz való viszonyát a proporciójelek határozták meg. Mai kottaírásunk ehelyett ütemmutatót használ (például 2/4, 3/4, stb), a tempót pedig külön tempójelzéssel jelöli. Ütemvonalat nem használtak, ennek a funkcióját az osztópont töltötte be. Néha találunk ugyan vonalakat, de ezek nem ütemeket, hanem nagyobb formai egységeket különítenek el.

TABULATÚRÁK

A XV-XVI. századtól az önálló polifón hangszeres zene születésétől kezdve újfajta jegyzési mód válik népszerűvé. Különfél alakjait összefoglalóan tabulatúrának nevezzük.

Több szólamú játékra leginkbáb a billentyűs hangszerek almalmasak, így ez az írásmód ezeknek az irodalmát rögzítette. ….

A spanyol billentyűs tabulatúra eléggé elméleti jellegű. Megszámozza a billentyűket, vagy elejétől végig, vagy csak egy oktávnyit (az utóbbi esetben külön jel mutatja, hogy a szóban forgó hang melyik oktávba esik). Többször előfordul, hogy minden egyes szólamot külön vonalra írnak, ilyenkor annyi vonalat húznak, ahány szólamú a mű. A ritmust a sorok fölé írt mezurális kották jelölik.

Az olasz tabulatúrák 6-7  vagy több vonalas rendszerbe írnak, a francia rendszerben 5 vonal van. Az utóbbi hasonlít legjobban a mai zongorakottákra, ebben már a mai értelemben vett ütemvonalakat is használnak. …

A tabulatúrák másik fajtája a lanttabulatúra. Ez lényegében fogásírás: a húrnak azokat a pontjait jelölik, amelyeket le kell fogni. A különféle lanttabulatúrák írásmódja más és más, a megfejtésükhöz ismerni kell a lant hangolását. A lanttabulatúra vonalai a húrokat jelképezik, de az azonosan hangolt húroknak a kottában csak egyetlen vonal felel meg. Például a 9 húrú lant tabulatúrájában csak 5 vonal szerepel, mivel négy azonosan hangolt húrpárja (kórus) és egy egyedül álló húrja van. A spanyol és az olasz lanttabulatúra egyaránt hat vonalat használ, de fordított jelentéssel: a legfelső sor az egyikben a legmagasabban, a másikban a legalacsonyabban hangolt húrt jelöli. A francia lanttabulatúra öt vonalból álló rendszer használt.

A HAGYOMÁNYOS ÉS A MODERN HANGJEGYÍRÁS

A zeneelméletben a mai “hagyományos” hangjegyírást az utóbbi 250-342 évben használják. Ha ezt a régi hangjegyírás ismeretében megvizsgáljuk, a változások mögött nagyonsok egyezést is észrevehetünk.

Mai hangjegyírásunk is menzurális, tehát a hangmagasságokon kívül az időmértéket is jelzi. Az előadásmódra vonatkozó utasítások (például rit = ritardando – fokozatosan lassítani, accel = accelerando – fokozatosan gyorsítani, stb.) középkori eredetűek.

A dinamikai fokokat jelző betűk (p = piano – halkan, f = forte – erősen, stb.) a betűjeles kottaírásból maradtak fenn. De találunk gregorián emlékeket (például hang megnyújtását jelző vonalkát), sőt még ekfonetikus jeleket is. …

Mint minden megelőző kottaírás, a hagyományos kottaírás sem alkalmas minden zenei jelenség rögzítésére. Ezzel már a népdalgyűjtőknek is számolniuk kellett. Népdalainkban országszerte éneklik a kis és a nagy terc között elhelyezkedő, ún. dunántúli tercet. Mivel ezt a hangközt a hagyományos kottaírással jelölni nem lehet, kiegészítő jelet kellett bevezetni: egy emelkedő vagy ereszkedő nyilat, amely a félhangnál kisebb módosítás irányát jelzi.

A modern zenében egészen gyakoriak az ilyen, félhangnál kisebb hangközök. A cseh Alois Hába negyed- és hatodhangközös rendszerekben írja műveit. Természetes, hogy ezek jelzésére a hagyományos kottaírás alkalmatlan. Másrészt a hangközök mellett az újszerű hanghatások, zörejek sem jelölhetők az eddigi kottaírással. Nem lehet például lekottázni egy folyamatosan emelkedő, szirénaszerű hangot. Ahogyan a kortárs műveket (amelyek egy részére az útkeresés jellemző), ugyanúgy a modern jelölési rendszereket sem sorolhatjuk egyetlen csoportba. Az alkalmazott zenei hatások és ennek megfelelően a jelölési módok gyakran annyira annyira egyediek, hogy a szerző a kotta elején jelmagyarázatot “használati utasítást” közöl. …

Végül még egy kérdés, van-e, illetőleg lesz-e a kottaírás fejlődésének végpontja, elképzelhetünk-e egy végleges kottaírást?

Azt hisszük, hogy nem! A zeneszerzők figyelme, érdeklődése az eddig ki nem használt zenei hatásokra irányul. Egy véglegesként rögzített kottaírás ellentétben állna a kifejezés gazdagítására irányuló trekvésekkel, megkötné, leszűkítené a fantáziát. Mivel az írásmód másodlagos a tartalomhoz képest, az írásnak kell alkalmazkodnia a leírandó sokféleséghez.

“Az élet és tudomány kalendáriuma / 1978 – Fittler Katalin cikke”

Kapcsolódó cikkek:

Oszd meg a cikket!

No Comments - Leave a comment

Leave a comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


1 × = kilenc



Köszönjük, hogy kedveled a GitarPengeto.hu oldalt:
Translate in website:
Akkord fogás kereső
A add9


Thomann partnerek vagyunk
Partnereink
BAccord_LOGic_banner
Melyik a kedvenc gitár márkád?
Gitáros pólók
gitarpengeto_polo_banner
Banner csere logó
jazz-blues-gitarpengeto_banner
Gitárpengető.hu QR kód
gitarpengetohu_static_qr_code